A létező szocializmus
itt él velünk, illetve mi őbenne. Lassan húsz éve, hogy átfestegettük a cégért a bódén, de valljuk meg, átépítésre, vagy renoválásra, de még egy tisztasági festésre is alig-alig futotta az erőnkből. A rendszerváltás minden bizonnyal számos változást hozott a jogrendben, meg járunk szavazni, meg több a vállalkozó és a telefonvonal, de valljuk meg, az eufória sokak számára korán átment csalódottságba, és ez a rossz hangulat túl régóta tart. Nem véletlenül.
A magyar állam nagy alrendszerei nem igazán változtak meg, és gyakorlatilag amerre tekintünk, többnyire csak rosszul működő, alacsony színvonalú, pazarló, szakmailag és anyagilag is lepusztult intézményeket látunk. A gond pedig fokozódik, ha nem csak nézzük őket, hanem be is kell mennünk, mert olyan luxus-igényeink támadnak, hogy iskolába járnánk, gyógyulnánk, vagy csak valamely állami hivatal küldött nékünk ajánlott levelet, hogy helyzet van.
Ezeket a szép nagy rendszereket értelemszerűen a „kisember” nem tudja javítani, csak a mindenkori kormányok, illetve a mögöttük álló és belőlük élő értelmiség és elitek. Ezért a következőkben őket fogjuk szidni egy kicsinység, majd megnézzük, hol miben dagonyázunk, mit kellene és lehetne tenni.
Pató Pál országa
Közvetlen a rendszerváltásnak nevezett valami (most nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy a rendszer váltása majd egy évtizeddel korábban elkezdődött, illetve volt-e egyáltalán rendszerváltás) idején Magyarország – meglepő és szokatlan módon – válságban volt. Éppen omlott össze a keleti piac, de egyébként sem volt már finanszírozható az életmód a 70-es évek olajárrobbanásai óta. Azaz már akkor majd két évtizede rossz pályán voltunk. Már 1989-ben ugye fontosabb volt a koncon való marakodás a lényegi munkánál, meg általánosságban is kevés tapasztalat volt, hogyan kell rendszert váltani, ezért érdemi reformra a mindennapos túlélési harcban nem is gondolhattunk. Csak egy igen drágára sikerült bankkonszolidáció, a keleti piacokról való erőltetett lekapcsolódás és 93-tól felpörgő választási költekezés fért a programba. Ezen hosszú távú stratégiára valló lépések, meg persze a fokozódó helyzet gyakorlatilag államcsőd küszöbére vitte az addig sem túl acélos országot.
Bokros teendők
vártak hát az országra. Ez volt az a kedvező pillanat, amikor egy felállványozott fejű volt állambiztonsági alkalmazott felkérte Bokros Lajost arra, hogy tulajdonképp bármi áron, de volna oly kedves fenntartani az ország fizetőképességét, legalább pár napig még, ha lehet. Lajosunk éjt nappallá téve számolt, és sikerült megalkotni azt a programot, amellyel nagyjából mindenkit sikerült maga ellen fordítania. A vita azóta is tart, hogy hány felesleges lépés volt benne, mennyi valósult meg, illetve nyertünk-e annyit a réven, mint amennyit buktunk a vámon. Egyetlen vitathatatlan sikere volt, nevezetesen, hogy az ország nem csak pár napig, de még évekig finanszírozható maradt.
E kormány idejéhez kapcsolódik az egyetlen, érdeminek nevezhető reformkísérlet, a nyugdíjaké, amit a Viktoriánus kor azon nyomban ki is herélt, nehogymá’ valamiben haladjunk is. Ennek következtében az egy pillérről két lábra állított nyugdíjrendszerünk ma mindkét lábára sánta. Az elmúlt évtized pedig úgy pergett le a homokórán, hogy érdemi lépés, de még csak annak komolyan vehető terve sem született semmilyen téren.
Itt tartunk tehát, a semmi közepén. Mivel a magyar államot pár éve majdnem sikerült megint csődbe vinnie Gyurcsány „Takarodj” Ferencnek (bár elődei is dolgoztak az ügyön), remek alkalom nyílt volna érdemi reformok meghozatalára. Nem történt semmi. Most, hál’ istennek fokozódik a nemzetközi helyzet is, még jobb alkalmat kínálva egy alapos átépítéshez.
Félő, hogy ez sem lesz elég, és benne ragadunk a hitelből tengődésben, az egyetlen kérdés, hogy meddig finanszíroz az ájemeff, és mikor jönnek a borsodi uzsorások, meg a verőlegények.
<1. rész: Hogy tartsuk a jó irányt...>
