HTML

Radio Free Aberrania

őrült gondolatok mindenről, ami engem érdekel, és írok is róla: társadalom, gazdaság, politika, talán még kiszel tünde szemöldöke is belekerül a levesbe.

Panta rei

2008.10.09. 11:53 Radio Free Aberrania

Érdekes időket élünk. Szuperhatalmak jönnek-mennek mostanában. Nem is annyira rég a SZU balra el, mostanában meg az USA dolgozik keményen azon, hogy a szuperhatalmi ligában élvezett magányból leküzdje magát a nagyhatalmak ligájába.

 

A helyzet lefokozódik

A kilencvenes években nagyon úgy tűnt, eljött az ezeréves birodalom ideje. A CCCP darabokra hullásával, majd Oroszország folyamatos rohadásával a gyalázatos emlékű Jelcin-érában az USA olyan vákuumban találta magát, ahol nem akadt kihívó, de még csak egy osztállyal gyengébb ellenfél sem. Angyali béke öntötte el mindenki szívét, nem lesz több háború, megérkeztünk. Az egyik kapitális barom még azt is le merte írni, itt a történelem vége. Az USA pedig be is dőlt önnön nagyszerűségéről alkotott tévképzeteinek.

 

Egy hatalom sokféleképpen lehet hatalom. Gazdasági vagy katonai ereje, politikai hatalma vagy éppen kulturális kisugárzása okán. Ezek közül egy ritkán elég, ráadásul az egyik sokszor nincs meg a másik nélkül. Az USA viszont mind a négy téren megkérdőjelezhetetlenül vezető szerepben volt. Lássuk, mi is történt az elmúlt szűk két évtizedben.

 

Pax Americana

- legalább is ebben reménykedtünk. Sajnos Pax nem jutott több mint korábban, de az Americana, nos az mindenütt pofátlanul nyomult. Ha nem ment szép szóval, akkor igen hamar előkerültek a fegyverek. Az Oral Office lakója még inkább saját fegyverét használta az irodában, az utód, Numero 43 azonban látványos ámokfutásba szaladt bele. Még a beiktatás évében, 2001-ben (a napokban volt hét éve) lerohanta (persze, nemzetközi csapatok) Afganisztánt, ahol az egyik híres amerikai tervezésű figura, a szaúdi Oszama tartózkodott az Alqaidával, a Tálib diktatúra vendégszeretetét élvezve. A sikeresnek mondható gyakorlópálya felbátorította a héjákat, kerestek egy erősebb ellenfelet. Ez lett a másik, amerikai gyártású ex-csatlós, Szaddam Irakja (természetesen itt is nemzetközi csapatok álruhájában), össznépi hazudozással egybekötve az okokat és a körülményeket illetően. Tán még el sem indult az első Tomahawk rakéta Bagdad felé, mikor már a neokonok Damaszkusz és Teherán főterére tervezgették saját szobraikat. Sajnos az élet máshogy hozta.

 

Bár az iraki hadsereget könnyen szétkergették, utána már nem egészen voltak képben GI Joe-ék, hogy kik is laknak arrafelé, és ők mit akarnak. Kevés dologban volt konszenzus a két folyó közt, de abban igen, hogy megszállókat nem. Ezért Irak egyre komolyabban terheli az Államokat, katonailag és pénzügyileg egyaránt. Menet közben Afganisztánba is visszaszivárogtak a tálibok, egyre nagyobb kavart okozva. Irán pedig kaján vigyorral rángatja egyre sokasodó bábjainak zsinórjait, és élvezi regionális hatalmának növekedését. Tudják, az USA nem bírna el egy újabb háborút, ellenük.

 

És ha ez még mind nem volna elég, a Nagy Testvér töketlenkedését megirigyelte a kistesó, Izrael Libanonban égette be magát kegyetlen módon, eljátszva a verhetetlenség mítoszát (saját bevallás szerint is csak X lett a meccs, ami azért mond valamit).

 

Ez tehát a saját oldal fejleménye. Van azonban a másik oldal is. Kína, például, amelyik egyre kevésbé felel meg az agyaghadsereg-sztereotípiának. Sokat, egyesek szerint gyanúsan sokat költenek hadügyre, ráadásul tengernyi pénz nem is jelenik meg a statisztikában a „hadsereg” címszónál, hanem máshol van elrejtve. Vagy a közel-kelet, ahol mindenki fegyverkezik, mintha három világháborúra készülne egyszerre. Persze itt egyelőre inkább szövetséges fegyverarzenálok vannak. Úgy, mint ahogy a pakisztáni atombomba is szövetséges volt sokáig. Most azonban Pakisztán igen rázós hely, ráadásul majdnem hadban áll az USÁ-val.

 

Egy kis geopol

Amíg a közel és közép-keleten háborúzgat Szem Bácsi, addig máshol is történtek események. Dél-Amerika, példának okáért erősen Amerika-ellenesre hangolódott. Vagy említhetnők az Öreg Kontinenst, ahol ma más az emberek jelentős része gondolja úgy, hogy a békére az USA jelenti az egyik legnagyobb veszélyt. Oroszország valamelyes magára találása sem éppen kedvező hír. Különösen nem akkor, ha egy grúz hülyegyerek komolyan hiszi, hogy az USA a következő évtizedben mást sem kíván tenni a grúz érdekek követésén kívül. Az oroszok persze kapva kaptak az alkalmon, és megmutatták, hogy kell egy stramm kis háborút megvívni.

 

És persze már megint Kína. Akik szemrebbenés nélkül bármely mocskos diktatúrával üzletelnek, ha érdekeik úgy kívánják. Nincs az a rohadt hely, ahol pár kínai tanácsadó ne tűnt volna fel, ne épülne kínai hitelből út, vasút, vagy éppen kőolaj-finomító (pedig már a Besenyő Pista Bácsi is megmondta, a kőolaj nem lesz finom).

 

Talán alig található olyan szeglete a sárgolyónak, ahol az amerikai befolyás érdemben erősödött volna az elmúlt időszakban (Irak, Grúzia, hahaha). Olyat viszont, ahol csökkent, bőven lehet találni.

 

Summa summarum,

az USA az elmúlt években megmutatta, hogy a lehetőségeinek komoly korlátai vannak. Az eljátszott renomét persze a csillagháborús rendszer és hasonló ketyerék fejlesztésével lehet valamennyire újraépítgetni, de ez sok időt vesz majd igénybe. És amíg tart az iraki-afgán kettős terhelés, addig komoly új konfliktusba nehéz lesz beszállni. Lehet, ezért pedzegeti mindenki a kivonulást?

 

(A következő részben (Panta khorei) a gazdasági válságról értekezünk.)

 

(A háborús helyzetekhez, fegyverkezéshez kitűnő anyagok találhatók például a http://katpol.blog.hu-n is.)

Szólj hozzá!

Címkék: nagyvilág válság geopolitika

A bejegyzés trackback címe:

https://radiofa.blog.hu/api/trackback/id/tr96704860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása