(Az első részben (Panta rei) a katonai válságról értekeztünk.)
Egy gazdasági szárnyalás margójára
A nagy győzelem időszaka amúgy is egy viszonylag hosszú és stabil konjunktúra időszakára esik, aminek gazdaságfilozófiai alapjait egy színész rakta le. Na jó, nyilván nem Reagan fejéből pattant ki Pallasz Athéné módjára a dolog, de épp ő volt az elnöknek látszó, súlyos, tompa tárgy az ország élén. A liberalizációs-versenypárti program pedig elkezdett pörögni. Olyannyira, hogy a pénzügyi folyamatok egyre inkább elszakadtak a reálgazdasági folyamatoktól (árutermelés, ilyesmi) és egyre szebb spekulációs formák jöttek létre, amelyeket a szerencsejátékoktól sokszor csak az elnevezés különböztetett meg.
De min is alapult ez a pörgés? Nos, leginkább egy részben virtuális lufi volt ez, ahol az egész buli hitelből építkezett. Az alapelv ugye az volt, hogy felveszek hitelt, és megpróbálok több pénzt csinálni belőle. Csak az árfolyam ne tegyen keresztbe. Spekulációs pénzek egyre nagyobb tételben kezdtek áramolni a különböző piacok közt. Eleinte csak lokális lufik durrantak ki (orosz, brazil, mexikói vagy kelet-ázsiai válságok, ahol szerencsétlenebb országok egyik percről a másikra a GDP-jük akár harmadát is el tudták bukni), majd következett az első nagy durranás. Az ezredfordulón nem az Y2K-bug okozta a bajt (emlékszik még valaki a pánikra?), hanem a szektor pénzügyi háttere. Az IT-lufi hangos durranással múlt ki.
Az ügyesek persze már a következő lufit fújták: az ingatlanost. Már az évezred elején megszülettek a figyelmeztetések, nem lesz ennek jó vége (a Bikini ezt sokkal hamarabb megénekelte…). Tényleg nem lett. Valós vagyonnal nem rendelkezőket és elégtelen jövedelműeket kezdett a piac finanszírozni. A ház csak a hype következtében ért annyit, amennyit nem szégyelltek érte kérni. Persze nem csak a házak lettek hitelből, hanem az autó, a plazmatévé, a nyaralás is. A jólét. És a statisztikusok csudát láttak: az USA külkereskedelmi hiánya olyan sebességgel nőtt, amit ritkán látni. 1997-ig 130 milliárd zöldhasú körül ingadozott, 2006-ig 792 milliárdra nőtt az összeg, tavaly már 40-nel kevesebb volt (így van, naponta durván négyszázmilliárd forint, jó tetszik számolni). Azaz a hiány nagyjából a hatszorosára nőtt. Ugye nem kell magyarázni, hogy a GDP növekedése ennél valamivel szerényebb volt. Ezen időszakban az államadósság kb. a másfélszeresére nőtt, ma a GDP kb 66%-ánál tartanak, ott, ahol Magyarország. Csakhogy náluk még csak most fog beütni a legjobb gyurcsányi időket idéző államháztartási mega-deficit.
Hitel? Válság? Stádium!
Az elmúlt hónapok kalamajkája okozott ugyanis némi nehézséget az államháztartásnak. A Freddit meg a Fanniet 200 milliárddal mentették meg, 29-ért a Bear&Stearnsnak nyújtottak garanciát, 85-ért államosították az AIG-t, a minap meg 700-at szavaztak meg erre-arra. Ez ugye egy ezres, csak a válságból, a „rendes” hiányon felül (a teljes amerikai állami nettó adósság öt és félezer). Ezen kívül lesz egy kis adóbevétel-csökkenés is. Az állam tehát már élvezi a pénzügyi válságot, a gazdasági pedig még csak most következik. Amikor hangos recsegés-ropogással összedől Detroit autógyártása, teljesen piaci alapon fognak dollár milliárdok repkedni abba az irányba is.
Quo vadis?
Az USA elérkezett arra a pontra, ahol életmódja már nem biztos, hogy a saját kezében van. Krónikusan sokat fogyaszt, ráadásul többet, mint amit meg tud termelni. Rá van szorulva a komoly külső finanszírozásra. (Ez nem új dolog, mi is ebben a helyzetben vagyunk, csak mi nem vagyunk leszállóágban lévő szuperhatalom…) Ezzel addig nincs gond, amíg a világ gazdasága növekszik, bizalom van a piacokon. Viszont mára e két feltétel eltűnt, mindenki gyanús, akinek pénze van, többször is meggondolja, mit kezd vele.
Kína olyan helyzetbe került, hogy saját és a világ gazdaságának áldozata árán tönkre tudná tenni az USA gazdaságát is. Ez persze horror-szcenárió, olyan mint az atomfegyver. Az hal meg másodiknak, aki hozzányúl. Egy végsőkig élezett konfliktusban viszont erős kártya lehet. Kínának bő ezermilliárd dollárnyi tartaléka van, ha ezt piacra dobná, a világgazdaság elleni első nagy terror-akcióval érne fel. Az USA pénzügyi rendszere sebezhető.
Persze nem csak Kína finanszíroz, hanem az arabok is. Ők előszeretettel vesznek cégeket is, a Citibank-et ők stafírungolták ki annyi pénzzel, hogy ne legyen (még nagyobb) gáz. De arab (rész)tulajdonban van egyre több európai cég is, a legnagyobb német bank, a Daimler-Benz, az OMV, de a MOL tizede is.
Az euro sikertörténete megint csak az USA, konkrétan a dollár kárára zajlott. Ma már a világ tartalékainak egyre jelentősebb része nem dollárban van (azaz nem az USÁ-t hitelezi). És a tendencia az, hogy lassan nő az euro a zöldhasú kárára. Egy szintén friss tendencia, hogy az olajban fürdő arabok is mozgolódnak. Szeretnének közös, öbölmenti pénzt, ami, ha létrejön, a világ egyik fontos valutája lesz. Épülget az öbölmenti pénzügyi centrum, de Kína is egyre jobban szeretné, ha a pénzük otthoni tőzsdén forogna. New York vagy London válsága a lokális centrumok tőzsdéit erősíti.
Summa summarum
az USA megmutatta, gazdasága, és különösen pénzügyi rendszere nem olyan erős, mint amennyire azt hittük. Itt is vannak határok. És amíg az ENSZ közgyűlésen a világ már a gazdasági válságról beszélt, addig az amerikai elnök huszonkét perces beszédében csak 32-szer ejtette ki a terror szót. Az USA pillanatnyilag arra a bokszolóra hasonlít, aki rövid idő alatt kap két horgot, megszédül, és nem érti mi történik körülötte.
A katonai és a gazdasági „vereségek” után, vagy talán ezzel párhuzamosan a politikai tisztelet és a nagyrabecsülés is csökkenőben. Amerika leszálló ágban van, kérdés, mi lesz a vége. A szuperhatalmak a történelemben egyre rövidebb ideig élnek (Egyiptom vagy Kína még évezredekben mérte az időt), mára gyorsabb lett a világ. Az amerikai szuperhatalom fejfája is készül, „1945 – ”. És hogy mi lesz a vonás után? Azt a válság intenzitása és időtartama majd elárulja.
